10.

Szomorú januári reggelre virradtunk. Gyengén szállingózott a hó, szürke volt az égbolt és sápadtan, fázósan mászkáltak a pincéből az udvarba és vissza a ház lakói. Zarándokútjuk a liftaknához vezetett. Valahonnan virág került elő és odahelyezték Szabó Dezső összekulcsolt kezébe. A virág régen elszáradt, de virág volt és aki adta, annak fel kellett menni a lakásba, amelyet a belövés veszélye fenyegetett és onnan kellett lehozni, hogy odaadja a halott írónak. Soha sem tudtuk meg, hogy melyik lakó volt.

Nem volt már ujság, hogy közhirré tegyék halálát.

Az utcára senki sem mert kimenni.

Kapunk előtt, a szomszéd sarkokon mindenütt hullák feküdtek, férfiak, nők vegyesen. Akik valamiért kimerészkedtek az utcára, vagy valahová el akartak jutni, most eljutottak a végtelen pihenéshez.

Valamelyik lakónak az volt a kivánsága, hogy a pincében ássunk sírt és oda temessük el. A többiek élénken tiltakoztak ellene és az a vélemény alakult ki, hogy egy-két nap mulva úgy is itt lesznek az oroszok, majd az oroszok segítenek méltóan eltemetni Szabó Dezsőt.

Két napig feküdt a liftakna fölött, aztán koporsóba helyeztük. Urbán János vendéglős ajándékozott egy konyhaszekrényt a ház lakóinak és ebből készült Szabó Dezső koporsója. Safarik Mihály, László József és Fekete Antal ácsolták egy két segítőkézzel gyarapodva, a keményfa koporsót. Nem volt koporsó formája, inkább megtartotta szekrény külsejét, de magába fogadta Szabó Dezsőt, akinek mellére nagy táblát kötöztünk, rajta a felirás:

Szabó Dezső író.

Óvatosan belehelyeztük a koporsóba, leszögeztük és kivülre is nagy táblát helyeztünk:

Szabó Dezső, az Elsodort falu írója. 

Lakott József-körut 31/a.

A táblát rászögeztük a koporsóra, hogy mindenki lássa, ki fekszik benne. A koporsó most már nem fért el a liftaknában, oda került a kapu bolthajtásos védelme alá.